anxiety

... most is ott ült az ágyamon. Bevallom mostanában sokszor meglátogatott. Majdnem minden este. Először talán 2 hónapja találkoztunk. Egészen furcsa, mondhatni sorszerű volt az az este. Az ágyamban feküdtem és valami nem hagyott nyugodni. Fogalmam sincs már min gondolkodtam, de annyira erősen koncentráltam, hogy választ találjak valamire, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ott ül az ágyam végében és engem bámul. Sokáig tartott mire a sötétben kivettem az alakját. Percek teltek el, talán órák. Mélyen a szemembe nézett, bizalmat éreztem iránta. Tudtam, hogy bármikor mesélhetek neki az érzéseimről, a gondolataimról, nem fog elítélni. Végre nem kellett szégyellnem, hogy sokszor a körmömet belevájtam a tenyerembe, egészen amíg ki nem serkent a vérem, megkönnyebbülést hozva maga után. Egy szót sem szóltam neki. Elég volt, ha arra gondoltam, ami zavart, fájt vagy éppen dühített. Ő pedig értette. Szavak nélkül is. Ha álmatlanul hánykódtam vagy ordítottam a fájdalomtól álmomban, segített.  A következő alkalmakkal már bizalmasabb volt velem. Nem ült az ágy szélére, hanem közelebb jött. A párnámra ült, néha mellém. Egészen sokáig ment ez így, talán egy hónap is eltelhetett, amikor is először megérintett. Rám tette hosszú kezét, egészen birtoklóan fogta közre a vállamat. Kellemetlen volt, mintha a sötétség kúszna jegesen végig a testemen, de nem üldöztem el, elvégre egészen ezidáig ő volt, aki meghallgatott és bíztam benne. Ennyivel tartoztam neki. Napról napra jobban akart birtokolni. Először csak a lelkemet, később már a testemet is. Nyomasztó volt, azt kívántam bárcsak elmenne és sose jönne vissza. Egyértelműen engem követelt azért, hogy ott volt, amikor szükségem volt valakire. Így ment ez már minden este. Ő  eljött én pedig nem mertem semmire sem gondolni, mert tudtam, hogy tudja. Nem mertem többé mutatni, hogyha gondom volt. Ennek eredményeként napról napra próbáltak belülről széttépni az érzéseim. Nem gondoltam lassan semmire, csak rettegtem. Azt akartam, hogy vége legyen. Azt hittem győztesként kerülhetek ki ebből a valamiből, közben elfelejtettem látni, hogy már rég vesztettem. Ma is itt volt. Tiltakozásképp hátat fordítottam neki. Teljesen tehetetlen voltam. Egyedül már rég túltettem volna magamat a gondokon, de így, hogy tudtam, az adósa vagyok nem ment. Utat tört magának minden, amit elfojtottam és még valami. Valami új. Valami furcsa tűz mardosott belülről. Megfordultam, hogy lássam, ő csinálja-e. Fogva tartotta a pillantásomat 

'Szeretnék bemutatni neked valakit' búgta selymes hangon. Sosem szólt még hozzám azelőtt. Talán most is csak képzeltem.Visszafordultam, hogy ne lássam, de mielőtt lehunyhattam volna a szemem, valaki más is ült az ágyam végén. Ijedten kaptam fel a fejemet. Kettejükre néztem és ekkor már tudtam, hogy a szorongás kit akart nekem bemutatni. Egyből tudtam, amint ránéztem. A fékezhetetlen düh foglalt helyet az ágyam végében...