abyss

... velem szemben állt, ha kinyújtom a kezem talán még el is érhettem volna, de nem tettem. Ehelyett némán álltam és hagytam, hogy megsebezzenek a szavai. Minden egyes szó éles fájdalommal hatolt a testembe. És, hogy mit tettem én? SEMMIT. Álltam és tűrtem a fájdalmat, mert azt gondoltam nincs más választásom. Nem kiabált. Halkan, egyenletes hangon beszélt. Nem sértegetett, mégis égettek belülről a szavai. Minden mondattal közelebb taszított a szakadék széléhez. Tudtam, hogy le fogok zuhanni, mégsem kiabáltam vissza, nem szóltam, sőt, a védőburkot sem tudtam visszahúzni a lelkemre. Szégyelltem magamat, hogy gyenge vagyok. Folytak a könnyeim, ő pedig csak elmondta, hogy milyen haszontalan vagyok, hogy nevetségessé teszem magam, hogy bőgök, mint egy gyerek, hogy nem vagyok tökéletes, hogy baj van a felfogásommal, hogy semmit sem csináltam jól. Tehetetlenül hátráltam a szakadék felé, miközben szentül kezdtem meggyőződni arról, hogy igaza van, hogy semmit sem érek, hogy nem vagyok szép, hogy gyerekes vagyok, hogy nem tudok normálisan viselkedni, hogy minden az én hibám és mindeközben a lelkem csillapíthatatlanul vérzett. Az utolsó hangocska is elhallgatott a fejemben, ami egész eddig mondogatta, hogy nincs igaza. Valahol talán nagyon mélyen még mindig tudtam, hogy nincs igaza, hogy én nem az vagyok, akinek leír és talán azt is sejtettem, hogy ő sem lát ilyennek, csak bántani akar, de ekkora a józan eszem helyét már elfoglalta valami más, a fájdalom. Még egy lépést hátráltam és éreztem a talpam alatt a perem szélét. Ez volt az utolsó lépésem. Gyengének éreztem magam és filmszerűen kezdtek az agyamban pörögni a képek az elmúlt időszakról. Közben éreztem a fájdalmas csapásokat a bőrömön, de már fogalmam sem volt, mit mondott. Ekkor szinte alig hallhatóan megszólalt egy hang belül "küzdj". Az sem biztos, hogy valóban hallottam, talán csak képzeltem, de ekkor mindegy volt. Ez volt az a valami, amibe kapaszkodhattam, mielőtt lezuhanok. Harag csillant a szemembe, mire ő elhallgatott. Tettem egy lépést előre. A lábaim maguktól vittek. Ahogy haladtam felé, ő némán hátrált. Nem én voltam a gyáva, mert én mertem harcolni. Ő volt az. Amint erősnek látott némán kezdett hátrálni. Egyre közelebb kerültem hozzá. Félelem suhant át az arcán. A háta súrolta a sziklafalat. Egészen közel mentem hozzá, hogy biztosan jól hallja, amit mondani szeretnék. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy ökölbe szorítottam őket. Nem volt hova futnia. Mikor már biztos voltam benne, hogy minden szavamra figyel, valami hihetetlen bátorság öntött el, nem figyeltem a vérző lelkemre, nagy levegőt vettem. "Nem bánthatsz többé"- mondtam selymesen, majd megfordultam és anélkül, hogy hátranéztem volna, otthagytam. Mindent elmondtam, amit akartam és megvívtam a saját harcom. Ez volt, ami számított.