sink or swim

... Az egész életem arról szólt, hogy vékony jégen táncoltam. Mindegy pontosan, hogy melyik részét is vesszük, mindig is így volt. Az egyik partról próbáltam átjutni a másikra, miközben hallottam a jég rianását és reméltem, hogy átérek anélkül, hogy beszakadna. Megint itt álltam és a terv ugyanaz volt. Elindulok olyan finoman, amennyire csak tudok, hogy minél kevesebb kárt okozzak és imádkozok (kihez is?), nehogy beszakadjak. Minden egyes lépésnél halottam a jég vérfagyasztó hangját, amint kezdte magát megadni a súlyom alatt. Egyre messzebb volt mögöttem a part a másik oldal viszont olyan távolinak tűnt. Már majdnem félúton voltam, amikor megtorpantam. Olyan hirtelen, hogy saját magam is meglepődtem, hogy nem estem el. Hova megyek? Rendben, erre a kérdésre még viszonylag egyszerű volt választ találni. Át a túloldalra. A bonyolultabb kérdés most következett. Miért? Ott álltam a jég közepén és nekem halvány fogalmam sem volt, miért indultam útnak. Nem tudtam, mi van a másik oldalon. Akkor meg minek? A jég fülrepesztő mennydörgéssel vált ketté alattam. Fel sem fogtam mi történt, amíg meg nem éreztem, ahogy a jeges víz hihetetlen sebességgel süvített végig az ereimben. Egyre mélyebbre süllyedtem és már a léket sem láttam. Behunytam a szememet, olyan szorosan, mint egy kisgyerek, amikor nem akarja látni mi fog történni. Féltem látni mi történik. Egyre kevésbé fáztam. A bőröm teljesen kihűlt. Ahogy arra gondoltam, hogy most meg fogok halni, nem voltam szomorú, csak  reméltem, hogy gyorsan vége lesz. Ha muszáj, hát legyen vége. Miért indultam el? Tudtam, hogy veszélyes, de még csak nem is volt semmi a túloldalon, amit el akartam érni. Buta lány. Vajon mikor tűnik fel valakinek, hogy itt vagyok? Napok esetleg hetek kellenek hozzá? Vagy majd csak olvadás után? Egyre nagyobb lett a csend, szinte fojtogatott, de nem féltem, csak a saját gondolataimat hallottam őrült hangerővel. Mi lesz most? Hogyan tovább? Meghalok? Itt a vége? Az nem lehet. Nem ennyi. NEM. Nem fogok elmerülni az önsajnálatban. Áramlott körülöttem a víz. Kinyitottam a számat és a levegő lövedékként hasított a tüdőmbe. Levegő. Levegő?  Valaki mintha a nevemet mondogatta volna. Meghaltam? Nem tudtam kinyitni a szemem. "Anna"-hallottam egyre kétségbeesetten a hangot. Mondtam volna, hogy semmi baj, mert jól vagyok, de nem tudtam megszólalni. 
Csend. 
Semmi. 
Csend.
 "Anna." 
Csend. 
Ujjak. Ujjak siklottak végig az arcomon. Látni akartam. Teljesen elvakított a fény. Fekete. Szénfekete szemek. Ismertem őket. Ijedtség tükröződött a szemeiben. Elmosolyodott, a keze még mindig az arcomon volt.  Hát ezért nem halhattam meg...