Napsugár

 .... azt mondtad egyszer, hogy olyan vagyok, mint a napsugár. Mint a felkelő nap legelső sugara, ami beragyogja a horizontot és megvilágítja a hajnali párát a fűszálakon. Néztelek és láttam mindazt, ami az én ragyogásomból visszatükröződött az arcodon, amit hozott magával a nap melege, de tudod olyan ez, mint amikor Ikarusz közel ment a naphoz, csak itt én voltam Ikarusz, ugyanis minél több meleget adtam és minél jobban próbáltam megvilágítani a lelkednek azokat a részeit, amik előtted is sötétségben voltak, annál közelebb kerültem a saját napomhoz. Mert nekem te nem a napsugár voltál, nekem te az üvöltve tomboló vihar voltál, ami mindent magával vitt, a pusztító földrengés, ami elsodort minden útjába kerülő akadályt, a hatalmas hullám a fekete, végtelen tengeren, ami maga alá temetett élőt és holtat, a kitörni készülő vulkán, ami elképesztő erejével mindent felégetett maga körül. Hogyan mondhattam volna hát ezek után, hogy a napsugaram vagy, amikor te a kéz voltál, aki a sötétből nyúlt értem, magával húzott és miközben annyira erősen szorítottam, hogy kivezessen a sötétből, én magam is elvesztem a sötétben. Csak abban bíztam, hogy a napom elég ideig képes megvilágítani téged, hogy megtaláld odabent azt, amit olyan régóta takar el a napfogyatkozás, ugyanis ebből a sötétből már nem volt visszaút, az egyetlen mentsvár az volt, hogy nem engeded el a kezemet és együtt megyünk vissza, mielőtt túl közel kerülünk a naphoz vagy mind a kettőnket elnyel a sötétség...

Csillagtalan tenger

 ...hiszek abban, hogy az égen ragyogó csillagok mindegyike egy kívánság. Amikor valaki valahol a világban nagyon szeretne valamit, akkor csak elég erősen kell kívánnia, hogy az égre kerüljön és az igazán szerencséseknek egy csillaghullás alkalmával teljesül a kívánsága. Erre gondolok mindig amikor a parton ülve a végtelen, sötét égen figyelem mások kívánságait. Néha egyszerre annyi kívánság van az égen, hogy varázslatos fénnyel vonja be a legsötétebb éjszakát is. Nappal a zajban és a fényben eltűnnek, hogy a zavartalan éj leple alatt újra felbukkanjanak és várják, hogy sorra kerülhessenek. Ezek a kívánságok nem mindig nagyok, sőt, néha a legfényesebben ragyogó kívánságok a legapróbbak, valakinek mégis elég fontosak voltak ahhoz, hogy feltegye őket az égre. 

Sokszor eltűnődök azon, én mit tennék az égre és mindig arra jutok, hogy azt hiszem téged, de túlságosan önző vagyok, hogy feltegyelek oda. Inkább azt szeretném, ha itt lennél velem a parton, miközben a langyos hullámok simogatják a lábamat és együtt néznénk mások kívánságait és veled tűnődhetnék azon, vajon kinek a kívánsága teljesül éppen a csendes, végtelenül fekete égbolton. Nem kerülhetsz az égre, mert borzasztóan messze lennél tőlem, ezért inkább kívánok valami mást. Valami apróbbat, kevésbé jelentőset, de hidd el, ha egyszer téged kívánnálak te lennél a legfényesebben tündöklő csillag az egész égbolton és mások találgatnák, hogy vajon az a hatalmas, izzóan fénylő kívánság kié lehet. Ehelyett inkább azt szeretném, hogy bárcsak most itt ülnél mellettem és együtt néznénk a még nem teljesült kívánságokat, és elmondanád, te mit tennél az égre, és hidd el nekem én igazán nagyon szurkolnék, hogy lássam valóra válni a te kívánságodat. 

Te azt mondanád, nem hiszel a kívánságokban, én meg csak mosolyognék, mert érezném a tenger sós illatát a bőrödön és hát hogyan is lehet nem hinni a kívánságokban, amikor annyira közel vagy hozzám, hogy érezhetem a tengert rajtad? Megkérdeznéd, min mosolygok, amire azt válaszolnám, hogy a kívánságok csak akkor működnek, ha hiszel bennük, ezért nagyon szeretném, hogy higgy bennük. Erre már te is mosolyogni kezdenél, mert ezzel a kikezdhetetlen érveléssel te sem tudnál mit kezdeni, de valójában lehet, hogy csak azért mosolyognál, mert mindig azt mondod, hogy nekem mindig igazam van és megint rám hagynád. Tulajdonképpen nem tévednél, ugyanis gondolj csak bele, hogy mihez is kezdenénk egy csillagtalan tengeren?...

Üvegpalota

 Álltam az üvegpalota előtt és néztem a hatalmas erődöt, amit építettél. Elképesztő volt. Monumentális, építészetileg lenyűgöző. Az egész tér tele volt emberekkel, akik ugyanígy a mestermunkádat nézték. Azt találgatták mennyi idő alatt készült el, mennyi munka van benne, mennyibe került és még számos hasonló kérdés hangzott el a tömegben. A nézelődők között egy-egy sóhaj hallatszott, ahogy a fény megcsillant az üvegen. Olyan munka volt ez, amihez foghatót nehezen találni, párját ritkítja. A szél fújta a hajamat és miközben csodáltam a palotát megakadt a szemem rajtad, ahogy ott ültél bent egyedül a trónon, szinte érdektelenül szemlélve az embereket. Néztelek és néztelek, miközben a nap egyre lejjebb ereszkedett a horizonton. A levegő hűvösen simogatta a bőrömet, te pedig továbbra is csak mozdulatlanul ültél. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, amikor egy apró, szinte észrevehetetlen rezdüléssel rám emelted a tekinteted és abba a nézésbe az egész gerincem beleremegett. Mire feleszméltem ott ültél mellettem a palota ódon kő kerítésén és hirtelen nem volt napnyugta, nem voltak emberek, de már üvegpalota és tér sem. Nem volt semmi. Te voltál. Kiismerhetetlen pillantással próbáltad felmérni, hogy mi következik most és miközben a pillantásod nagyítóként pásztázta a tekintetem azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neked, hogy ugyanannyira fogalmam sincs, mi jön most, mint neked. A bizalmatlan fürkészés mögött ekkor megpillantottam valamit, ami sokkal jobban megrémisztett, mint a tudat, hogy az ismeretlen következik. Ekkor láttalak először igazán. Nem az építészt, nem az uralkodót, nem azt, aki monumentális örökséget hagy majd az utána következő generációkra, de még csak nem is azt, aki érinthetetlen, hanem egy gyereket. A gyereket, aki dühös volt, mert cserben hagyták megannyiszor a rövid élete során. A gyereket, aki olyan játékot játszott, aminek nem tudta a szabályait, akit azért szerettek, ami volt és azért nem, ami nem. Aki félt volt, mert folyamatosan valamilyennek kellett lennie, mert akkor volt jó, akkor volt szerethető, akkor volt megfelelő, aki nem tudta, hogy lehetnek igényei, szükségletei, érzései, mert ettől nem lesz kevésbé fontos, vagy értékes, de még csak teher sem mások számára. Aki annyira rettenetesen egyedül volt, aki egy szempillantás alatt lett felnőtt, mert nem volt választása, aki úgy tett, mintha tudná a szabályokat, aztán később sajátokat alkotott. Ott ültél és a hatalmas zöld szemeiddel az én arcomat kutattad, én pedig nem tudtam, hogyan mondjam el, hogy nem kell semmilyennek lenned, mert rendben van, ha egyedül vagy, ha félsz és nem tudod, mi fog történni, ha nehéz most minden és nem bírod el egyedül. Nem tudtam, hogy mondjam el, hogy nem vagy egyedül, mert látlak. Egy apró, szinte észrevehetetlen mozdulattal arrébb csúsztattam a kezemet feléd a kemény köveken, ugyanis elmondani nem tudtam, de meg akartam mutatni neked. Kiabálni kezdtél. A szavak úgy szakadtak fel belőled, mint egy váratlan, pusztító vihar, ami mindent elsöpör és nem hagy túlélőt, de nem mozdultál. Sem messzebb, sem közelebb. Akkor megértettem. Az üvegpalota nem téged tartott bent, hanem az embereket kint és amikor nem volt palota, nem voltak falak és nem maradt már semmi, akkor az utolsó, kétségbeesett próbálkozás az volt, hogy annyira hangosan kiabálsz, hogy senki egy pillanatig ne tudjon tovább nézni, nehogy meglásson. Közelebb csúsztattam a kezemet a kezedhez, éppen csak annyira, hogy egy lélegzet beférjen közéjük. Ekkor elhallgattál és most először őszinte pánikot láttam megcsillanni a szemedben. Nem attól féltél, hogy látlak, hanem, hogy mi történik, ha közelebb megyek és méginkább attól, hogy mi történik akkor, ha nem. 

Inferno

 … ültem a földön és miközben próbáltam érzékelni a körülöttem lévő világot, elkezdett bekúszni a fájdalom is a tudatomba. Próbáltam összeállítani a fejemben a képet, hogy hol is vagyok és hogyan kerültem ide pontosan, de nem ment. Amint megmozdítottam az ujjaimat egészen haloványan éreztem a szilánkokat a kezem alatt, aztán a meleg, nedves érzést a tenyeremben. Tudtam, hogy hamarosan a fájdalmat érezni fogom a kezemben is, de a fókuszt próbáltam visszanyerni, mert nem volt elég látni, ami történik, az agyamnak fel is kellett fognia, hogy mozdulni tudjak. A csukott szemeimen keresztül egyre erősebben éreztem a szél vad süvítését. Ugyanolyan dühös volt, mint én. Minden el akart pusztítani maga körül. A bennem tomboló vihar vett körül. “Kelj fel” ordította egy hang a fejemben, de a hang nem az enyém volt. Szélsebesen száguldottak a gondolataim, hogy megtaláljam, kinek a hangja ez. A térdemre tettem a kezem és a fájdalom villámcsapásként hasított végig a testemen. Megjött, amire vártam. Ha érzem a fájdalmat, akkor közelebb van a külvilág is. Résnyire nyitottam a szemem, miközben halványan érzékeltem a mozgásod. Fájdalmasan lassú léptekkel közeledtél felém, mintha nem lettél volna abban biztos, hogy életben vagyok. A habozásod a vihar szöges ellentéte volt. Néztem, ahogy azt tátogtad, hogy keljek fel, de nem hallottam a hangodat a fülemben dübörgő vértől. Aztán megint megszólalt bennem. A te hangodat hallottam belül, de nem kiabált, utasított. Megálltál előttem és az arcomat fürkészted, miközben semmilyen érzelem nem látszódott az arcodon. Előtted térdeltem, a szilánkként hulló esőcseppek próbálták eltüntetni a történteket a bőrömről. Ekkor vettem észre azt a parányi villanást a szemedben. Nem voltál érzelemmentes, ó de mennyire nem. Kihívás és düh csillant a szemedben. Te nem egyszerűen utasítottál, hogy kelljek fel, kihívás voltam. Megszoktad, hogy senki soha nem kel fel, miután végeztél. Annyira hozzászoktál ahhoz, hogy az első harc után senki nem akar visszamenni, hogy eszedbe sem jutott, mivel lesz dolgod. A tenyeremet beletöröltem a combomba és a szemedbe néztem, miközben egészen közel hajoltam, mert biztos akartam lenni benne, hogy a körülöttünk tomboló vihartól hallod, amit mondok és ez volt az a pillanat, amikor először fedeztem fel a szemedben a félelmet. Tudtad, hogy látlak, hogy soha többet nem tudlak nem látni és mielőtt kinyitottam volna a számat, hogy bármit is mondjak, megértettem mindazt, ami ilyenné tett. Láttam a félelmet, a fájdalmat és ami a legfontosabb, láttam azt a rémült és magányos kisfút, akit soha többé nem tudtam nem látni. Aki ott ücsörgött belül és fogalma sem volt, hogy mi fog történni vele, mert eddig soha senki nem vette észre. A szél már nem üvöltött, a fekete felhők füstként hömpölyögtek körülöttünk és én csak néztelek, először talán igazán és mikor elkaptad a tekinteted, az utolsó pillanatban észrevettem még valamit a szemedben. Ha igazán pontos akarok lenni, akkor inkább valakit. Ugyanis a rémült, magányos kisfiún keresztül én néztem vissza saját magamra és mielőtt akármit mondhattam volna megértettem, hogy a csend nem a múló vihar utószele volt, hanem annak a jele, hogy éppen a közepében vagyunk. A vihar nem csak a saját dühöm volt, hanem ugyanannyira a tiéd is. Ott álltunk néhány centire egymástól és minden, amit mondani akartam, egyszerűen nem jutott eszembe, ezért felhúztam a szemöldökömet, odahajoltam a füledhez és nagyon halkan, szinte némán, annyit suttogtam a füledbe: 

“Remélem készen állsz az infernóra.”

Mert ezen a ponton, már nem tudtam, hogyan lehet megállítani….

smoking in car

...sosem dohányoztam az autóban. Bár gyakran vezettem és gyakran dohányoztam is, de a kettőt sosem csináltam együtt. Megtehettem volna, de olyan furcsamód természetellenesnek tűnt, hogy sosem volt hozzá merszem, pedig nagyon vágytam rá.
Az ujjaim alatt éreztem, ahogy a pohár szélén összegyűlt pára lassan összegyűlik aztán lecsordul. Száraz meleg volt a helységben, az a fajta meleg, amit csak télen érez az ember. A lecsorduló párára összpontosítottam minden figyelmem. Az ablak mellett ültem, közvetlen közelről akartam érezni a vihar pusztítását odakint, mégsem voltam rá kész, hogy kimenjek, csak figyeltem, ahogy a vihar feltép bármit, ami az útjába kerül és szintre észrevétlenül mindent elpusztít. Velem szemben ült, az asztal másik oldalán. Az én asztalomnál. Az asztal fölött apró kisülések pattogtak, amelyeket az ember a vihar közvetlen kitörése előtt érzékel. Egészen apró, észrevehetetlen jelenség volt az avatatlan szem számára. Azonban ezúttal semmi köze nem volt a kint kitörni készülő viharhoz, csak ő hozzá az asztal másik oldalán. A tekintetét magamon éreztem, szinte lyukat égetett a bőrömbe. Lassan a számhoz emeltem a poharat, a keserű gin égette a torkomat, kényszerítenem kellett magamat, hogy nyelni tudjak, mintha többé már nem lettem volna ura a testemnek. A gin kesernyés íze valamelyest visszahozott a valóságba, az ujjaim alatt lévő hidegre koncentráltam.
"Koncentrálj" - súgtam magamnak. A feszültség az asztal fölött elviselhetetlen volt, a légzésem szaggatottá vált, azonban amikor felpillantottam, elkapott a tekintetével és tudtam, hogy már nem ereszt. A mennydörgés a vihar hírnökeként hasított a köztünk lévő csendbe. Lehunytam a szemem, mert képtelen voltam tovább elviselni a pattogást. Az ujjaimat az asztal fa lapjába mélyesztettem, tudtam, mire kinyitom a szememet egészen közel lesz hozzám, közelebb, mint amit el tudok viselni, közelebb,  mint amit el akarok viselni.
Tudod, kinyitni a szememet olyan lett volna, mint az autóban dohányozni.

Welcome to wonderland

... a bárból kiszűrődött a zaj, a péntek este zaja volt ez. Mély levegőt vettem és lenyomtam a kilincset. A nyitott ajtón át kiáramló fülledt meleg megcsapta az arcomat. A levegőben az alkohol kesernyés illata keveredett a régi időkből itt maradt fa bútorok nehéz szagával. Valami vonzott befelé, habár évek óta nem jártam itt. Pontosan három év telt el az utolsó ittlétem óta, mégsem változott semmi. A piros bőr ülőkéket még mindig cigaretta nyomok pettyezték, a bejárat melletti lámpa pislákolt, pontosan úgy, mint az utolsó estén, amikor itt jártam, mégis olyan érzés volt az ajtó előtt állni, mintha hazajönnék. Mintha egy autó dudája harsant volna a hátam mögött, de az is lehet, hogy az egészet a fejemben hallottam. Ebben a pillanatban átléptem a küszöböt és mintha villám hasított volna belém, ott állt velem szemben és engem figyelt. Mintha azóta ott állt volna, hogy három éve utoljára kiléptem ezen az ajtón és akkor biztos voltam benne, hogy nem fogok visszajönni. Várt rám. Mintha a tükörképem lett volna - a másodperc tört része alatt - együtt mozdultunk. Mindketten megragadtuk, ami a kezünk ügyébe került és a másik felé iramodtunk. Ő vitte be az első találatot. A hirtelen fegyverré avanzsálódott italos pohárral felsértette az arcomat egészen a számtól. Éreztem, ahogy a vérem apró patakként végigfolyik a nyakamon. A döbbenettől képtelen voltam mozdulni. A kezem ügyébe kerülő összes lehetséges tárgyat felé hajítottam, azonban csak gyenge próbálkozások voltak ezek, nem valódi támadás. Amint a következő fegyveremet kerestem hirtelen felém iramodott és földre tepert és egészen közel hajolt. Pofon vágtam. Erre ő éles nevetésben tört ki.
- Azt hittem, hamarabb jössz. - kacagta.
Ekkor jöttem rá, hogy ő tudta, hogy vissza fogok jönni és régóta várt már rám.
Amint beléptem azon az ajtón, máris lent voltam a nyúl üregében, azonban nem volt sem Alice, sem kalapos, sem fehér királynő, csak én magam és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy hiába minden erőfeszítés ugyanis saját magammal néztem farkas szemet, magamtól pedig sosem szabadulhatok végleg...

Őszülő falevelek

Ismered az érzést, hogy valami hiányzik? Tudod, hogy valaminek ott kellene lennie, de nincs. Először egy furcsa érzés söpör végig rajtad, ami összerántja egészen apróra a gyomrod és fojtogatni kezd. Nem tudod, mi történik veled. Mintha minden érzés egyszerre kezdene szivárogni belőled és a fájdalom szépen lassan végigcsordogál rajtad, de még mindig nem tudod mi a baj. Aztán rájössz, hogy megsérültél, hogy keletkezett egy repedés a testeden. Egy egészen apró picike repedés, amin keresztül te az idők során észrevétlenül elhagyod a lelked darabjait. Mindenhol, ahol jársz, hagysz egy apró darabot magad után. Az űr egyre nagyobb lesz, de mire észreveszed, hogy szivárog a lelked már késő, mert már szinte mindent elhagytál. Próbálod begyógyítani a repedést, de nem sikerül, belül pedig egyre nagyobb a káosz. Fogalmad sincs, hogyan hozd helyre. Sosem lesz már olyan, mint azelőtt, az elhagyott darabok pótolhatatlanok. Az idő múlásával mintha a testedbe költözne a dermesztő hideg, ami csontig hatol. Már nem tudod megvédeni magad. A lelked egy részét elveszítetted, mert buta voltál és nem vetted észre időben, hogy mi történik. Olyan vagy, akárcsak egy fa, aki ősszel lehullajtja a leveleit. Minden elhagyott darab egy levél, ami képtelen élni a fa nélkül így szépen lassan elpusztul. A lelkedre tél borul. A kérdés már csak az, hogy te tudsz-e új leveleket növeszteni, mielőtt lejár az időd?...

titkod vagyok

...hogy ki is vagy nekem? Fogalmam sincs. Bármennyire is mélyen keresem a választ nem fogom tudni megmondani. Ami köztünk volt nem ment. Próbáltuk már mindenhogy, de egyszerűen képtelen volt működni. Ezt értem. Aztán jött az ötlet: engedj el. Engedj el, mintha mi sem történt volna, neki is indultam, de te elkaptad a kezemet és most itt lebegek valahol a két dolog között. Sokszor dühös vagyok rád, mert csalódást okozol, aztán pedig jön az az öröm, amit mindenki ismer, aki volt már hasonló helyzetben. Olyan, mintha újra először találkoztunk volna. mintha minden lehetne másképp, miközben tudjuk, hogy nem lehet, hogy nem lenne jó. Hogy én mi vagyok, az már könnyebb kérdés. Titkod vagyok. A titok, amit kínos a barátoknak elmondani. Titkod vagyok. A fájó és elengedhetetlen. Titkod vagyok, ami megnevettet. 
Először nem szerettem titok lenni. Ki akar titok lenni? A titkokat okkal nem mesélik el, mert kínosak, csúnyák és rosszak. Fájt, mert senkinek sem mesélhettem. Aztán kezdtem úgy érezni magam, mint egy gyerek, akinek világmegváltó titka van és majd kiugrik a bőréből, hogy van egy igazi titka. Kezdett jó lenni, hogy senkivel sem oszthatom meg, mert így csak az enyém volt a történet, minden fájdalmával és eufóriájával együtt. Aztán megtanultam együtt élni a titoksággal. Már nem akarom elmesélni ha megbántasz és már nem akarok kiugrani a bőrömből ha találkozunk. Nem szeretlek. Tudom, hogy nem. Te sem szeretsz, ezzel is tisztában vagyok. A legnagyobb kérdés, hogy miért nincs bátorságod utamra engedned és miért nem akarom, hogy el akarj engedni? 
Én a titkod vagyok, amit sosem fogsz elfelejteni. 
Te a történetem vagy, amit sosem fogok elmesélni. 

161

....Amikor találsz valakit, akivel közösen menekülhetsz el a fájó valóság elől, aki megadja az utolsó löketet, ha félsz belevágni valamibe, akivel nincs lehetetlen, aki akkor is szépnek lát, amikor te pocsékul érzed magad, aki századszorra is végighallgatja, ami nyomja a szíved és századszorra is elmondja, hogy tudod mit tégy, akivel ordítva tudsz énekelni, aki akkor is mosolyt csal az arcodra, amikor legszívesebben zokognál, aki tudja mennyire tud fájni az élet, akinek már fájt ugyanúgy a szíve, aki a hátán is elvinne a világ végére, aki mindig tudja mit kell mondani, aki előre megmondja, hogy hülyeséget fogsz csinálni és mégis fogja a kezed, ha megtetted, akivel ugyanazokon a hülye vicceken tudtok nevetni, akivel a legapróbb dolgokon tudsz vitázni, akivel hajnalig tudsz borozgatni, akinek el tudod mondani az elmondhatatlant, akinek mindig van egy tolla ha szükséged van rá, akit ha felhívsz hajnalban, akkor sem kiabál, akivel együtt sírsz, ha nem sikerül valami, akinek nem tudod azt hazudni, hogy jól vagy, mert átlát rajtad, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad. Akkor rájössz, hogy semmi más nem számít, nem számítanak a szörnyűségek a világban és a háború a lelkedben, mert nem vagy egyedül. Mert ott ül veled szemben, ha tanácsra van szükséged vagy csak hangosan ki akarod mondani, hogy elég, mert kell, hogy halld a saját hangodon, hogy ezt így már tovább nem bírod, akkor mosolyogva annyit mond, hogy dehogynem, gyere megmutatom. Ráébreszt, hogy nem vagy rossz ember, hogy értékes vagy. Igen, azt hiszem, ez erről szól, hogy találsz valakit,legyen az bárki, egy barát, a legjobb barát vagy az anyukád, aki elhiteti veled, hogy bármire képes vagy, mert ott van benned és van értelme ennek az egész életnek nevezett komédiának és meg is mutatja hogy érd el...

Zsezsi.

D.

sink or swim

... Az egész életem arról szólt, hogy vékony jégen táncoltam. Mindegy pontosan, hogy melyik részét is vesszük, mindig is így volt. Az egyik partról próbáltam átjutni a másikra, miközben hallottam a jég rianását és reméltem, hogy átérek anélkül, hogy beszakadna. Megint itt álltam és a terv ugyanaz volt. Elindulok olyan finoman, amennyire csak tudok, hogy minél kevesebb kárt okozzak és imádkozok (kihez is?), nehogy beszakadjak. Minden egyes lépésnél halottam a jég vérfagyasztó hangját, amint kezdte magát megadni a súlyom alatt. Egyre messzebb volt mögöttem a part a másik oldal viszont olyan távolinak tűnt. Már majdnem félúton voltam, amikor megtorpantam. Olyan hirtelen, hogy saját magam is meglepődtem, hogy nem estem el. Hova megyek? Rendben, erre a kérdésre még viszonylag egyszerű volt választ találni. Át a túloldalra. A bonyolultabb kérdés most következett. Miért? Ott álltam a jég közepén és nekem halvány fogalmam sem volt, miért indultam útnak. Nem tudtam, mi van a másik oldalon. Akkor meg minek? A jég fülrepesztő mennydörgéssel vált ketté alattam. Fel sem fogtam mi történt, amíg meg nem éreztem, ahogy a jeges víz hihetetlen sebességgel süvített végig az ereimben. Egyre mélyebbre süllyedtem és már a léket sem láttam. Behunytam a szememet, olyan szorosan, mint egy kisgyerek, amikor nem akarja látni mi fog történni. Féltem látni mi történik. Egyre kevésbé fáztam. A bőröm teljesen kihűlt. Ahogy arra gondoltam, hogy most meg fogok halni, nem voltam szomorú, csak  reméltem, hogy gyorsan vége lesz. Ha muszáj, hát legyen vége. Miért indultam el? Tudtam, hogy veszélyes, de még csak nem is volt semmi a túloldalon, amit el akartam érni. Buta lány. Vajon mikor tűnik fel valakinek, hogy itt vagyok? Napok esetleg hetek kellenek hozzá? Vagy majd csak olvadás után? Egyre nagyobb lett a csend, szinte fojtogatott, de nem féltem, csak a saját gondolataimat hallottam őrült hangerővel. Mi lesz most? Hogyan tovább? Meghalok? Itt a vége? Az nem lehet. Nem ennyi. NEM. Nem fogok elmerülni az önsajnálatban. Áramlott körülöttem a víz. Kinyitottam a számat és a levegő lövedékként hasított a tüdőmbe. Levegő. Levegő?  Valaki mintha a nevemet mondogatta volna. Meghaltam? Nem tudtam kinyitni a szemem. "Anna"-hallottam egyre kétségbeesetten a hangot. Mondtam volna, hogy semmi baj, mert jól vagyok, de nem tudtam megszólalni. 
Csend. 
Semmi. 
Csend.
 "Anna." 
Csend. 
Ujjak. Ujjak siklottak végig az arcomon. Látni akartam. Teljesen elvakított a fény. Fekete. Szénfekete szemek. Ismertem őket. Ijedtség tükröződött a szemeiben. Elmosolyodott, a keze még mindig az arcomon volt.  Hát ezért nem halhattam meg...