.

-...de miért kezd bele az ember egy kapcsolatba, ha nem azért, mert reméli, sőt legbelül szentül hiszi, hogy jó lehet a vége? 

- Jó de.... nem, azt hiszem ebben igazad van.- fordult felém elgondolkodva, miközben beletúrt szőke loknijai közé.

-Gondold végig. Hányszor mentél bele úgy egy kapcsolatba, hogy nem remélted, hogy jó lesz a vége? 

és valóban.... te jó ég! ez annyira egyszerű. tényleg végigcsinálnád a szokásos női 3 órás mizériádat, mielőtt találkozol, a volt pasiddal? tényleg képes lennél huszonötször meghúzni a tus vonalát, hogy az tökéletesen álljon, és tényleg raknál magadra meg egy extra réteg szájfényt, ha nem remélnéd még most is, - teljes összhang hiányában az eszeddel - hogy JÓ LEHET A VÉGE?! 
 bár az is lehet, hogy...

- Elkalandoztál picit?! - vigyorodott el, hiszen egészen biztos tudta, hogy mi lenne a gondolatmenetem vége, főként, mert az arcomra volt írva. csak úgy, mint az a két hatalmas egész arcomat betöltő elpirulás, amely akkor tűnik fel ,amikor tudjuk, hogy valaki kiderítette legbelső, személyes gondolatainkat.

- Ne haragudj! - hatalmasat kortyoltam az italomból, bátorságot gyűjtve a következő mondathoz, ami egyáltalán nem passzolt, a saját magamról  nehezen kialakított magabiztos képhez. - Tudod, nem tudom mi tévő legyek. Halálosan biztos vagyok abban, hogy fogalmam sincs mit érzek. Illetve... 

- Anna, mind a ketten tudjuk a választ, anélkül, hogy feltettük volna a kérdést. Kérlek ne hezitálj, tégy valamit, még ha most butaságnak is tűnik, mert nem szeretném,ha később nem mondhatnád, legalább megpróbáltad. Szóval gyerünk, menj, és reméld, hogy jó lehet a vége...