old smile.

... néha van olyan, hogy csak odamennék hozzá és megölelném. és ez azt hiszem boldoggá tenne. máskor pedig jól nyakon vágnám, mert már megint hülyeséget csinál. ő pontosan olyan, mintha egy tinédzsert egy felnőtt testébe zártunk volna. akadtak napjai, amikor nem lehetett vele komolyan beszélni, mert képtelen volt a legfontosabb dologra is koncentrálni, más napokon a mélyponton volt, és vigasztalhatatlanul depresszív magatartást tanúsított, ilyenkor mintha elfelejtett volna nevetni. na meg persze, sokszor mindent túl komolyan látott,akárcsak egy szürke felnőtt, aki nem tudja, milyen is gyereknek lenni. igen. nehéz volt kiismerni, de amint ezeket a karaktereket azonosítani tudtam és tisztában voltam vele, hogy melyik nap,melyik tulajdonságok dominálnak, onnantól kezdve, attól a ponttól, kezelhetővé vállt. a gyerek végtelenül vágyott a szeretetre, kereste a kezet, ami mellett be meri csukni a szemét, mert tudja, hogy nem engedi el a kéz. a tinédzser csak lázadni akart valami ellen. mindig éppen más ellen. hát ilyenkor hagytam. az évek alatt reményvesztett felnőttet pedig, csak emlékeztettem olykor arra, hogyan is kell szívből nevetni. veszem a bátorságot és kijelentem ennyi idő után, hogy tudom, mi teszi boldoggá, még a nehezen kezelhető napjain is. de az igazán furcsa az volt, hogy pont a szélsőségei miatt kedveltem annyira, amennyire...