old room

...odakint fehér volt a táj. a szél alig hallhatóan süvített be az ablak résein. ott ültem a szoba közepén egyedül. körülöttem néma csend volt, csak egy -már jól ismert - hang üvöltött a fejemben. nem értettem tisztán. mintha távozásra akart volna bírni. az ajtó túloldaláról halk kacaj hallatszott...vagy talán csak a hang kacagott a fejemben. ismertem ezt a kacagást. mindig jókedvre derített, a legnehezebb napjaimon is. szerettem ott ülni. egyes egyedül a már megszokott, biztonságos ámbár kissé üres szobában. őszintén szólva, nem is ismertem mást. olyan rég volt, hogy elhagytam ezt a szobát, hogy már felidézni is nehéz volna. ez jelentett nekem mindent. csodálatos fehér falak, melyek diadalmasan harcoltak az idővel. az egykor fénykorában lévő ablakkeretek, melyek megsínylették ugyan az idő múlását, de értékükből semmit sem veszítettek, és a fapadló szívmelengető nyikorgása. minden léptemnél reccsent egyet. miközben elvesztem szépségében, hideg fuvallat érkezett az ablak felől. mintha kopottabbnak és rozogábbnak tűnt volna most, mint az imént.  először vettem észre, hogy a festéknek az emléke is alig látszott a kereten. a fuga helyén már csak rések maradtak, az üvegen pedig karcos foltok jelezték, a szőke kislány tenyerének nyomát, mellyel újra és újra mintákat rajzolt a párás ablakra, hogy múlassa a várakozással teli időt. amint felkeltem a székből, a padló keserves reccsenéssel jelezte ideje lejártát. a szívem szakadt meg, hiszen ez volt az a padló, amin a szőke kislány legkedvesebb babájával játszott annak idején, mára pedig csak korhadt fa darabok maradtak mindebből. a fal pedig, nem volt fehér. egészen sötét volt az évek során rárakódott piszoktól. repedések futottak végig rajta. a szoba már koránt sem nyújtott olyan szívmelengető látványt, mint akkoriban. megviselte az idő múlása. most láttam, hogy mára csak egy düledező romhalmaz volt, amely őrizte az elmúlt éveim legkedvesebb emlékeit, melyek maguk is düledező romhalmazok voltak...