solitude

...vannak jobb napjai, meg rosszabbak. a jó napokon beszélget és mosolyog. emberek közé megy. úgy tesz, mintha semmi gond nem lenne. még enni is szokott rendesen. a rosszabb napokon viszont, a poklok poklát éli át. egész nap csak az ágyban fekszik, nem beszél senkivel, csak forgolódik. mintha minden hozzá intézett szó fizikai fájdalmat okozna neki. a kérdésre csak bólint vagy a fejét rázza. nem hajlandó egy falatot sem enni. ilyenkor nem vagyok vele sokat, mert tudom, hogy teher neki, ha valaki tartózkodik a közelében. de amint kimegyek a szobájából és becsukom magam mögött az ajtót, hallom, ahogy ordít fájdalmában. keservesen, mintha a világ minden terhe az ő vállát nyomná. sosem hallottam még senkit ennyire elveszettnek. megszakad a szívem. ritkán fordul ugyan elő, de néha kijön a szobájából a rossz napokon is, hogy ne aggódjak miatta. vörösek a szemei, látom rajta, hogy sírt. sosem mondja, de én látom. nem marad kint sokáig. csak éppen addig, hogy lássam, hogy még él. mindig azt mondogatja, hogy minden a legnagyobb rendben. ha mégis rákérdezek, hogy biztos nincs-e gond, akkor szó nélkül felmegy a szobájába. minél közelebb érek az ajtajához, a padló ropogása olyan, mintha a lelkének az elhagyott darabkáin lépkednék. ahányszor benyitok, kifejezéstelen arccal fekszik az ágyában. nem akar érezni semmit. a légzés is fájdalmat okoz neki.  tudom, hogy szüksége van valakire, aki felemeli,mert aligha lehetne ennél mélyebben. valaki, aki képes segíteni megbirkózni ezzel, mert egyedül azt hiszem képtelen rá. aki őrangyalként figyel rá, mert engem nem enged közel. mindenkit kizár. szándékosan. egyedül akar lenni minden rosszal. sosem láttam, hogy vagdosná, vagy esetleg komolyabban bántalmazná magát. nem, ő csak lelkileg gyötrődik és kínozza saját magát a gondolataival. tudom, hogy dühös, nem a világra, nem is másra. azért dühös, mert  zavarják az érzései. nem tud parancsolni nekik. a legrosszabb pedig, hogy látom, tudom, értem, mégsem tudok neki olyat mondani, amitől jobb lesz...