... Az egész ház sötétbe burkolózott. A szúette, dohos padló nyikorgott a lépéseimtől. Félelmetes sötét meresztette rám a fogait odabentről, a hideg szél sírt ahogy az üveg ketté szelte útját. Halk zene szólt bentről, de egy lelket sem láttam. A kíváncsiság húzott befelé, hiába állt ellen a félelem. Amint átléptem a küszöböt a zene felélénkült. Egy hatalmas helyiségben találtam magam. Egykor talán bálterem lehetett. Robusztus falak, földig érő vörös bársony függönyök, hideg márványpadló. Egy emelvényt pillantottam meg a sötétben. Egyre hangosabb lett a zene, amint közelebb értem, ahogy a lépteim gyorsultak, a zene is gyorsult. Mindent megtettem volna, hogy rájöjjek a ház titkára. A pódium előtt megálltam, de nem tudtam rá fellépni. Egy alak rajzolódott ki a sötétben, aki úgy játszott a hegedűn, mintha az egész lelkét elém tette volna. Fekete szeme volt. Olyan sötét és olyan mély, amilyen még sosem láttam. Az arca félig az árnyék leple alatt maradt, mintha sebhelyes lett volna. Egy pillanatra megállt, abbahagyta a hegedülést és rám nézett. Azt vártam, hogy megkérdezi ki vagyok és mit keresek ott, de nem tette. Őrült tempóval folytatta a játékot. Nem kérdezett és nem mondott semmit, mégis értettem minden egyes szavát. Teljesen elragadott. Miközben a hegedű sírt a keze alatt, ő elindult felfelé a lépcsőn. Mutatta, hogy tegyem le a kabátom. A lépcső korlátján lévő fehér márvány formára dobtam és követtem. Fogalmam sem volt, hogy ki ő és hol vagyok, de nem féltem. Válaszokat akartam. Néhol hiányzott a padló, az idő a ház történetével együtt felfalta. A lépteim hangját elnyomta a mese, a történet, amit elmondott nekem. Egy bálterem közepén álltam és láttam a bált, az embereket, a zenekart. Minden fényben úszott egyszerre. A vörös függöny eredeti pompájában ragyogott, a terem kacajokkal volt tele. Az emberek nem láttak engem, csak ő, aki visszahozta nekem a múltat. Ott állt a színpadon, az emberek éljenezték, egy idősebb hölgy kacéran odahajolt hozzá és valamit súgott neki, ő pedig dalt váltott. Később újabb hölgy érkezett, majd még egy és még egy. Sorban teljesítette a kívánságokat. Aprópénzt dobáltak a színpadra minden dal végén. De nem érdekelte, látszólag máshol járt. Az emberek táncoltak, alig volt levegő a teremben. Egyre zsúfoltabb lett a hely. Az emberek lökdösődtek. Több és több ember préselődött össze, a hangzavar nőtt. Hirtelen tűz lobbant a függöny alatt. A hegedűt elnyomta a sikoltások sokasága. A vörös függöny immáron fényárban lángolt. Az emberek pánikba estek, ő pedig csak játszott tovább. Tudta, hogy vége, hogy nincs hova tovább. Egymást tépték az emberek a kiutat keresve, de hiába. A tömeg senkit sem kímélt. Taposták egymást. Mindenki a tűz martaléka lett. Láttam az arcokat, hallottam a hangokat, de nem tehettem semmit. Behunytam a szemem. Amikor kinyitottam a sikolyokat még mindig hallottam, de eltűnt a bál és ott állt előttem a hegedűjével. Nem hagyta abba egy percre sem. Elindult vissza a lépcsőhöz, a zene pedig halkulni kezdett, futottam utána de mire leértem ő eltűnt. A hegedű pedig az én kezemben volt. Én álltam az emelvényen, és nyílt az ajtó. A hegedű megszólalt. Most nekem kellett mesélni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése