spoken.

... két életem volt vele. egy kimondott, és egy kimondatlan. a kimondott hétköznapi volt, az , amit megéltünk. a felesleges csevegések az időjárásról, az ünnepekről, a főzésről. mintha két szomszéd beszélgetett volna kertészkedés vagy fűnyírás közben vagy két ismerős futott volna össze a sarki közértben. a kimondatlan része ellenben sokkal izgalmasabb volt. a kimondatlan életemben volt mindaz, amit szerintem sejtett, de talán sosem hitte el igazán vagy meglehet, hogy ő is tudta , de felesleges bonyodalom lett volna belegondolni akár csak egy tűnő pillanatra is. az ajkaim a kimondott élet részei voltak. azok tették fel az unalmas kérdéseket, azok mondták a sablon válaszokat és húzódtak mosolyra, amikor olyasmiről beszélt, amitől legszívesebben sírni kezdtem volna. a szemem azonban minden sötét titkom és gondolatom legtisztább tükre volt. elárulta azt, amit valójában gondoltam. azt, hogy szeretném ha reggelente az első dolog amit látok az éjsötét szemei lennének, melyek elárulják az igazat, hogy érezni akarom, ahogy a hallgatásra bírt ajkaival a bőrömet simítja, egészen addig amíg, már képtelen vagyok másra gondolni, hogy az ujjbegyére csavarja a vörös hajamat, úgy hogy teljesen hátra hajtsam a fejem, hogy gondolkodás nélkül tépném darabokra az ingét, ami mindig olyan simára van vasalva és hogy érezni akarom ahogy a bőre vörösen izzik a körmeim alatt. azt hiszem tudta ezt. mindvégig majdnem biztos volt benne, hiszen az ő szeme csakugyan tagadott és állított egy időben...