kancsal víziló.

... a zongora billentyűit nyomogattam. ott ültem a régi poros széken egy barna nagy kapucnis pulóverben, ami az ujjaimnál hosszú volt, a többi részén pedig bő, fel kellett húznom a csuklómon, hogy látszódjon a tetoválás. a fehér falak hatalmas védőburokként tornyosultak fölém. elzárták a lelkemnek ezt a részét a külvilágtól.a zongora tetején ült a kancsal víziló. az én kancsal vízilovam. nem szólt semmit, csak ült ott a zongora tetején. fogalmam sem volt, hogy került oda, egyszerűen csak ott volt. ahogy a billentyűket nyomogattam, egy dallam kezdett kialakulni. ismerős volt. mintha már hallottam volna valahol. hallottam a nyitott ablakon beszűrődik az eső kopogása. a szél pedig finomat lengeti a függönyöket. aztán a zajok egyre halkultak és a zongora hangja is távolodni kezdett. ő pedig ott állt előttem. a falnak támaszkodott. melegítő nadrág volt rajta meg egy szürke póló, mintha csak otthon lenne. kócos haja arról árulkodott, hogy nem rég kelt fel. beletúrt a hajamba, majd a tenyerét végighúzta az arcomon. nem szólt egy szót sem, de tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. elvigyorodott és nyújtotta a kezét.  azt akarta hogy menjek vele. azt akartam, hogy vezessen. megfogtam a kezét és eltűnt a szoba, eltűnt a zongora, nem voltak már ott a biztonságos falak és a nagymamám csipkefüggönye. a háza előtt álltunk. kívülről láttam magunkat. ő éppen dobált hóval, én pedig próbáltam fedezékbe vonulni. rendíthetetlenül csatáztunk, akár a gyerekek. eltalált és kacagni kezdett.odajött és letakarította a a havat a kabátomról. átölelt, békét kötöttünk, de közben hallottam, ahogy diadalittasan nevet. lehunytam a szememet egy percre, hallgatni akartam a nevetését. csak a nevetését. semmi mást. de mire kinyitottam eltűnt a hó, a ház és nem volt már hideg sem.  éppen ellenkezőleg. egy hatalmas, meleg takaró védett a kint tomboló fagytól. ott feküdt mellettem. a hátamat cirógatta. minden egyes érintésével egy apró szikra keletkezett a bőrömön. ahogy a bőre a bőrömhöz ért... mintha megtaláltam volna azt a helyet, amit egész életemben kerestem, a helyet, amit minden ember keres, ahol igazán boldog lehet. a helyet, amiről azt hittem, hogy valahol külföldön lesz, vagy valami nagy, jelentőségteljes helyen, mondjuk egy hatalmas pezsgő város szívében, nagy, befolyásos emberek között, de nem. se nagy emberek, sehol cifra, monumentális épületek, nem. a saját csendes városomban voltam, egy olyan helyen, ami minden rosszat kívül tartott az ajtókon. a világ akár apró darabjaira is eshetett volna odakint, amíg ilyen közel tartott magához és a hátamat cirógatta. becsuktam a szemem. hallottam a szívverését. a saját testemen éreztem ahogy dobbant a szíve. egyre biztosabb voltam abban, hogy itt a helyem. aztán a szívverés elnémult és mire kinyitottam a szememet, újra a zongora mellett ültem. újra játszottam az ismerős dallamot, újra hallottam az eső kopogását, ahogy a szél fújja a függönyt, a pulóver ujja még mindig hosszú volt, a többi része pedig bő, a kancsal víziló pedig változatlanul ült a zongora tetején. most már emlékszem. tőle kaptam. hogy tudjam, visszajön. hogy nem  örökre ment el. hogy várjam meg. látszólag nem változott semmi, én mégis tudtam, mi lett más. tudtam, hogy az egyik felem nincs velem. az egyik felem messze volt. egy olyan helyen, amit nem öveztek védő falak, én pedig túlságosan féltem átlépni a határt. így hát nem maradt más, mint a zongora, a barna pulóver és a kancsal víziló...