chance

...ott volt ő és ott voltam én. szemtől szemben. ő meg én. tulajdonképpen még rengeteg ember sétált körülöttünk, de nem erről szeretnék írni, mert itt most nem ez a lényeg. arról szeretnék mesélni, hogy ki volt ő. pontosabban, hogy mennyire is ismertem őt. fejből felsoroltam a kedvenc filmjeit, tudtam, hogy mi a kedvenc színe, hogy hány országban járt, hogy milyen a kézírása, hogy ha dühös, mindig azt mondja "aha", hogy szereti, ha cirógatják, hogy imádja a sajtokat, hogy a gomba a kedvenc zöldsége, hogy az ágy melyik oldalán alszik, hogy szeret hosszan fürdőzni, hogy melyik a kedvenc parfümje, hogy nem szereti, ha össze van kötve a hajam, hogy melyik a legcsikisebb pontja, hogy nevet ha a nyakába szuszogok, hogy nem érdekli, mit gondolnak róla, hogy milyen zenét hallgat, ha rossz a kedve és milyen zenét hallgat úgy egyáltalán, hogy nem szeret mosogatni, hogy elképesztő meggondolatlan tud lenni és borzasztó makacs. a felsorolás még órákba vagy akár napokba nyúlhatna, de mire ehhez a ponthoz értem, rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy mit tudok róla és hogy ő mennyire ismer. biztos vagyok benne, hogy fejből leírná a 10 leggyakrabban használt mondatomat, hogy tudja mennyire utálom, ha csajszinak hív és arra a kérdésre is rávágná a választ, hogy mitől félek legjobban, de mindez tényleg nem számított most. ami számított, hogy itt volt. nem lett volna muszáj itt lennie, de itt volt. és én is itt voltam, annak ellenére, hogy minden józan ész az ellenkezőjét diktálta. sosem kértem, hogy jöjjön el, de tudta, hogy én itt leszek és azt hiszem, mindent egybevéve ez volt az, ami igazán számított, ami felül áll az ismereteken. mert nem az a fontos, amit biztosan tudunk és nem az a bátorság, hogy merünk reagálni egy helyzetre, aminek szinte biztosak vagyunk a kimenetelében, hanem az, ha akkor is ott merünk állni, ha nem tudjuk, hogy ő is ott fog-e állni és minden intés ellenére, feltenni mindent egy lapra annak tudatában, hogy talán mindent elbukunk. ez volt az, ami igazán számított...