bad.

...most először éreztem úgy igazán, hogy rossz ember vagyok. nem mertem tükörbe nézni, mert rémesem féltem attól, hogy aki vissza fog nézni rám, az talán már nem én leszek, hanem valaki, akit évek óta nevelgettem magamban, afféle "második énként", most pedig túlnőtt rajtam, és megfojt. ahogy ott álltam háttal a tükörnek, szörnyen éreztem magamat. mert elértem, amit akartam, de talán sosem gondoltam bele igazán abba, hogy milyen is lesz. megsemmisültem és ami lettem, az már nem én voltam. olyat tettem tönkre, ami másnak fontos volt és egészen eddig minden erőmmel azon voltam, hogy megsemmisítsem az egészet, most pedig, hogy sikerült, fogalmam sem volt, miért is volt nekem ez ennyire fontos. azt hiszem az egóm miatt. elképesztő nehéz harcolni az embernek a saját önérzetével. amint a papír szétszakadt, mintha minden öröm, fájdalom, kétely, szeretet és bánat kiszabadult volna a két kezem között, ami valaha ahhoz kötődött. nem tudtam, hogy merre fog a történet tovább folytatódni, lehet, hogy ezt a könyvet is a végén kellett volna kezdenem, és akkor most tudnám, hogy milyen is lesz a vége és megnyugodhatnék, vagy beletörődhetnék abba, hogy hová fordulok át valójában. de az a helyzet, - és ez a legrosszabb dolog -hogy a történetnek ezen pontján fogalmam sincs, - és ezt teljesen őszintén mondom - hogy ki is igazából a rossz? eddig igen erős meggyőződésem volt arról, hogy ez az én történetem, én írom, és én egy "jó" főszereplő vagyok. tudjátok, az a fajta, aki a végére azért kapja meg a férfit, mert megérdemli, azért lesz boldog, mert már járt neki, azért történik valami csodálatos és egy kicsit hihetetlen és valószerűtlen dolog vele, mert ő az a karakter, akire mindenki azt mondja, hogy "végre boldog, már annyira megérdemelte". de vajon én voltam ez a karakter?...