paradoxon

... azt hittem már soha többet nem fogok írni. gondoltam, ez mindeddig jó volt valamire. mondjuk terápiás célra vagy mit tudom én, aztán most vége a forrás kiapadt és ennyi volt. köszi. hónapokig nem is vettem a kezembe tollat és papírt, mert nem voltam hajlandó szembenézni azzal, hogy én nem tudok írni. de nem tudtam. tényleg nem. nevezhetjük írói válságnak vagy csak szimplán lustaságnak. az írói válság talán annyiban mutat többet, hogy amögött rejtőzik némi tudás és tapasztalat. bármennyire is fáj kimondani, de nem ment. "majd jön, ha jönnie kell" . aztán elkezdtem szépen lassan azon gondolkodni, hogy mi van ha soha többet nem lesz ihletem. na akkor mégis mi a francot fogok kezdeni magammal? egészen eddig büszkén veregettem meg a mellkasomat, hogy "de szuper, írok".  erre itt ülök hetek óta a billentyűzetet bámulva és jobbnál jobb ötletek jutnak eszembe aztán leütném az első billentyűt és HUSS. semmi. lényegében arra gondoltam, hogy talán, ha leírom, hogy milyen szomorú is az, hogy nem tudok írni, akkor  talán, mondom esetleg visszajön az ihlet és ötletek armadája rohan meg egyszeriben. most pedig arról írok, hogy nem tudok írni. micsoda paradoxon...