life

...Meg akarok mozdulni, de nem mozdul a lábam. Nem tudok felállni, csak kapálózok. Rettenetesen kényelmetlen érzés. Próbálok a hasamra fordulni, de nem megy. Képtelen vagyok rá. Kezdek pánikba esni. Kiáltani szeretnék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Hirtelen hatalmasat fordul a világ. Elsötétedik minden és mire kinyitom a szememet már a hasamon fekszek, de felállni még mindig nem tudok. Fáradt vagyok. Érzem, hogy el fog nyomni az álom, de nem adhatom fel. Azt érzem, hogy mennem kell. Fogalmam sincs hová, de valami hajt. Próbálom a kezeimmel húzni magamat. Kúszni és mintha haladni kezdenék. Lassan, vontatottan, de mászok. Fáj a lábam. Nem bírja a testem súlyát. Össze fog csuklani, mint a könyvek alatt roskadozó polc. Alig van benne erő. Igazából arra sem emlékszem, hogy miért indultam el. Egyre gyorsabban haladok. Igen, talán...talán most. Most végre sikerülhet felállnom. A szememmel keresek valamit, amibe talán meg tudnék kapaszkodni, de sehol semmi. Hirtelen hatalmas eltökéltség lesz rajtam úrrá és erőt véve magamon felállok. Bizonytalan. Rémesen bizonytalanul mozgok. A legkisebb szél is ki tudna billenteni ebből a pozícióból. Sétálok. Igen, ez az. Ugyan meglehetősen szerencsétlenül festek, de már a saját két lábamon állok és azt gondolom, hogy ezek után mindenre képes vagyok. Mereven nézem a lábaimat, mintha azt akarnám nekik mondani, hogy " ne ejtsetek el". Vajon mennyi idő telt el azóta, hogy hasra fordultam? 10 perc? Vagy akár órák? Nem emlékszem. Mire észbe kapok már sétálok..ugyan, miket beszélek? Egészen gyorsan szaladok. Boldog vagyok, hallom a saját kacajomat. Olyan önfeledt, olyan gyermeki. Aztán, amint megfeledkezek a lábaim kérleléséről és puffanás és már a földön is vagyok. Sírni akarok. Fáj. Megint ilyen nehéz lesz felállni? Felnyomom magamat a kezeimmel azután pedig a térdemre támaszkodok és felállok. Ez könnyen ment. Úgy néz ki, belejöttem. Leporolom a ruhámat. Sajog a térdem. Nem merem megnézni, hátha vérzik. Inkább folytatom az utamat...hová is? Ismét szaladni kezdek egyre önfeledtebben és szabadabban. Bárhova szaladhatok, ahová csak akarok. Olyan gyorsan szaladok mint a szél, amikor fontos üzenetet visz egyik helyről a másikra. Nagyon fontos üzenetet. Már nem kell kérnem a lábaimat, visznek maguktól. Az út emelkedik én pedig könnyedén futok felfelé. Szabad vagyok. Csodálatos érzés. Semmi sem korlátoz, kivéve... Mi ez az erős fájdalom a lábamban? Ég és olyan, mintha...mintha hirtelen már nem azt csinálnák, amit szeretnék. Teljesen másfelé visznek, mint ahogy szeretném. Nem arra akarok menni! Hé! Hiába kiabálok már, semmi sem történik. Fáradtnak érzem magam. Nem akarok tovább menni. Nem tudok tovább menni. Pedig mindjárt elérem az út tetejét. Olyan gyönyörű lehet. Megint elesek. Porfelhő jelzi a földet érés helyét. Már nincs erőm a felálláshoz. Már nem tudom felhúzni magam a karommal és nem tudok a térdemre támaszkodni. Már csak húzom magam, ahogy az elején csukott szemmel, mert nem akarom látni, milyen messze van a vége. Nem bírom tovább. Résnyire nyitom a szemem, hogy még utoljára lássam, hol vagyok, mielőtt elalszok. Az út legtetején fekszek. Csodaszép. Nem maradt már erő a végtagjaimban tovább menni, de nem is akarok. Igen, ide kellett jönnöm. Ez az a hely. Az izmok égése megszűnt és a karom sem lüktet már. A nap lassan eltűnik a hegyek mögött és tudom, hogy itt az ideje átadni magamat a kényszernek, hogy elaludjak...